Amikor introvertált vagy, és csörög a telefonod…
Ezt az érzést minden introvertált ismeri. Nincs kedvem felvenni, ettől rosszul érzem magam, vissza kéne hívni, de nem akarok telefonálni… Többek között ezért is vettem le a telefonszámomat nemrég a honlapomról. E-mailen nagyon szívesen, bármikor tudok válaszolni, ha épp kattog az agyam és nem bírok aludni, akkor akár az éjszaka közepén is… Csak telefonálni ne kelljen. :)
Már megint Joel :)
Ezt az „introvertált sztorisorozatot” jó ideje fejembe vettem, de még nem sok kép született meg belőlük, pedig ötletekkel tele a padlás (google doksi). Egyik este épp készültem aludni, amikor jött az értesítés az instagramtól, hogy Joel (Robison, az egyik kedvenc kreatív fotósom, akinek a workshopján jártam 2 éve Párizsban) elkezdett egy live videót. Épp úton volt New York-ból hazafelé Kanadába, és a reptéren várakozva jelentkezett be. Legalább egy fél órás videó volt… :) De nagyon örülök, hogy megcsinálta, és hogy végighallgattam.
Lehetett tőle kérdezni, és valaki megkérdezte, hogy lehet „kitűnni” ennyi kreatív, elképesztően jó fotós, művész között manapság. Pontosan idézni nem tudom, de a válasz lényege az volt (a világ legnagyobb természetességével), hogy meg kell találnod a saját, egyedi hangod, világodat, azt, ami téged különlegessé tesz, és azt kell csinálni.
Bárki, bármit mond (értsd: ha kritizálnak is miatta – fognak).
És közben azon gondolkoztam, hogy én már jó ideje pontosan tudom mit akarok, és hogyan akarom. Kaptam érte én is hideget-meleget, egyiket sem azoktól, akiktől számítottam volna rá, ami nem is baj, mert így nem gondolom, hogy elfogult, akinek tetszik. Tudom, hogy ezt szeretném csinálni, célom van vele, és élvezem.
Akkor miért nem csinálom?!
Éjjel azon kattogtam, hogy melyik ötletnek álljak neki másnap,
és azt hogy valósítsam meg. Nem sokat aludtam. :)
A választás a telefonálósra esett, mert nem kellett hozzá semmi extra kellék, ami miatt húzhattam volna az időt, relatíve egyszerű volt a megvalósítás. (Sajnos, inkább a tervezgetős vagyok, mint a megvalósító.) :) Másnap neki is álltam, majdnem készre csináltam. Ilyenkor mindig pihentetem a képeket 1-2 napig, hogy még másnap is jónak látom-e, és ha nem, akkor javítok. Itt például a telefon rezgésével vacakoltam sokat. Képregényekben kerestem, hogy hogy oldják meg a telefoncsörgést, de azokat képtelen voltam szépen megvalósítani fotón. Végül nővérem ötlete volt ez a „szellemképes” megoldás, aki egyébként zseniálisan rajzol (és amúgy hideget kaptam tőle annak idején erre a „projektre”)… Köszi, Csilla – mármint a rezgős ötletet! :)
És vissza a sztorihoz…
A kép elkészült, pár nappal később feltettem instagramra, és ki volt az első „lájkoló” és kommentelő?! Joel! :) Mindössze annyit írt, hogy
„lol yep”
de el sem tudom mondani mennyire örültem ennek, amikor pont az ő hatására készült el végül is ez a kép! És én pont ezt akartam. Hogy az introvertált emberek egy pillanatra megálljanak a görgetéssel, magukra ismerjenek, és elmosolyodjanak, hogy „lol yep”. És pont ő. :) Megírtam neki ezt a sztorit, ő is örült. :)
Remélem, Nektek is teszik! És természetesen a fotózás alatt egyetlen telefonnak sem esett bántódása… ;)
