Otti és Atti egy 2012-es blogbejegyzés alapján találtak rám, ami elég erősen befolyásolta az esküvőjüket. A kérdéses blogbejegyzés ugyanis Mónika és Jocó szentantalfai esküvője volt, ami alapján beleszerettek a helyszínbe – és szerencsére a fotóimba is, és írtak nekem egy levelet. Ettől én annyira felvillanyozódtam, hogy írtam is róla egy másik blogbejegyzést, amit pedig itt olvashattok: Esküvő, Balaton, Szentantalfa
Ebben a bejegyzésen írtam, hogy Mónikát, Jocót és engem fognak emlegetni, ahányszor megkérdezik tőlük, hogy találták ezt a szép helyszínt. Ez már 5 perccel az érkezésem után, a fülem hallatára meg is történt. Atti mutogatott rám én meg mosolyogtam. :)
Otti már nem volt ilyen jó kedvű sajnos. A fodrásza egy órát késett, ami rányomta a bélyegét a fotózás első blokkjára, ami miatt nagyon szomorú vagyok. Ottiék kis kosárral, pokróccal, pezsgővel készültek, és az egészre 15 percünk maradt összesen, hogy odaérjünk időben a templomba. Fájt a szívem az időért, mert még így is vidámak voltak, gyönyörűek, és a kis piknikes hangulatból még annyi, de annyi szép kép születhetett volna. Ha nem tudjátok, hogy ilyen kevés időnk volt, akkor a képek hangulatából észre sem vennétek. Nem látszik rajtuk. :)
A templomhoz már egy autóval mentem Ottival és furcsa volt látni, hogy a nyugodt, vidéki esküvő mennyire rohanós lett. Jól jöttek a fotós táska rejtett kincsei… :) Otti először kezet akart mosni, volt nálam nedves kéztörlő. Majd a sminkjét akarta ellenőrizni, előkerült a kis tükör. Amikor egy tincs kicsúszott a hajából és elővettem a hullámcsatot, már nagy kerek szemekkel csak annyit mondott: „nem mondod?!”. :)
A templomi szertartás oldotta a hangulatot. :) Otti és Atti Bécsben élnek, így sok kinti vendégük volt és a pap is Bécsben élő magyar. Németül is köszöntötte a vendégeket, okostelefonról vezette a szertartást és viccelődött. Nagyon jól esett a stílus, megnyugodtunk, feloldódtunk, mosolyogtunk. Mindenki. :) Különösen, amikor egy nyelvbotlással Ottilia és Attila helyett „Attiliát” mondott a pap… Bár, hogy előre megfontolt szándékkal tette-e, vagy valóban nyelvbotlás volt, az valószínűleg soha nem fog kiderülni, mindenesetre hatásos volt. :)
A szertartás után ismét fotózni indultunk, most már az imádnivaló régi Minivel a dörgicsei levendulásba. Kalandos volt bemászni a hátsó ülésre, de megérte. Kívül-belül gyönyörű állapotban van a kis Mini, látszik, hogy a gazdája nagyon vigyáz rá.
Nagyon szeretem a késő délutáni lemenő nap fényét és a levendulásban ez különösen szép volt. Csend, nyugalom… Szusszantunk egy kicsit, ami azt hiszem mindhármunknak jól esett. :)
Ottinak különleges ruhája volt. Csinos, egyszerű fazonú rövid ruha, és egy derekára köthető plusz szoknya, ami okozott némi meglepetést a tücskökkel teli levendulásban… A fotózás végén le kellett vennie a plusz szoknyát és kirázni belőle a rengeteg ciripelő potyautast. :)
A fotózás végén pedig a lemenő nap fényében elindultunk a Mersics Portára a kis Minivel… :) A vendégek már gyönyörködtek a kilátásban és kezdődött a tánc, vacsora, tánc, meglepetések, tánc…
Szép élmény volt. Ez a hely valahogy vonzza az aranyos párokat és szép esküvőket. (Idén jön még egy szentantalfai bejegyzésem…) Szerencsés vagyok, hogy engem is. :)
Ahogy azért is szerencsés vagyok, mert eddig mindig csodás időnk volt. A blogbejegyzéshez annyi képet választottam ki első körben, ami egy 30×30-as fotókönyvbe is sok lenne, és borzasztó nehezen redukáltam le végül ennyi képre, ami talán még mindig nagyon sok… :)
Otti és Atti, köszönöm, hogy engem választottatok! Sok boldogságot! :)
