Azzal akartam kezdeni, hogy a kreatív fotómanipulációkban mindig van egy jó adag személyes élmény/érzelem. De igazából minden egyes képben van, az egyszerű portréfotókban is, hiszen mindig megismerem mögötte az embert, és ettől sosem „csak egy kép”. Mindig ott a történet is… Viszont a kreatív képek mindig azért születnek, mert van bennem valami, amit el szeretnék mondani. Mindig nagyon személyes, és mindig sokat jelent nekem valami miatt.
A legújabb a „Take my arms that I might reach you” címet kapta, ami a Sound of silence című dal egyik sora. Mégsem a dalból jött az ötlet, csak nagyon passzolt ehhez a mondanivalóhoz. Meséltem már nektek a világ legaranyosabb emberéről, akivel volt szerencsém találkozni, ő az a Joel Robison, akinek a workshopján jártam Párizsban 2015-ben. Nem sokkal utána írt a blogjában a depressziójáról Wearing my label címmel. Nagyon elszomorodtam. Ha valaki, akkor pont ő nem érdemel semmi rosszat a világból.
Ez a kép már akkor megszületett a fejemben, amikor olvastam a posztját. Kristálytisztán láttam, hogy mit szeretnék üzenni, és ezt hogy tudom neki elmondani, hogy azonnal értse is – a saját szimbólumával. Viszont először mindig valami nagyon bonyolult dolgot képzelek el, és a sok apró részlet az elején visszatart a megvalósítástól. Aztán meg költöztünk, melóztunk, mindig volt valami… És most szerencsére volt egy pár napom, amikor nem volt vendégem, a fejem viszont tele volt gondolatokkal, a saját „címkéimmel”. Így visszagondolva elég furcsa időszak volt ez… :/ Muszáj volt valahogy „kiadnom magamból”, így végre megvalósult néhány a sok-sok ötletből, lényegesen egyszerűbb verzióban, mint az eredeti ötlet volt. Az övé az elsők között volt.
Nézelődjetek a képei között a Flickr galériájában, lesz ismerős szimbólum, és ez nem véletlen. :) Ő már látta, elküldtem neki privátban. Én akartam adni valamit neki, de lehet, hogy a válasza még többet segített nekem, mint a kép neki… Hát, ilyen ember ő. :)
